Búcsúgondolatok a
Könyves Ágnes – Kurucz Gergely karnagyi páros bő 10 éves korszakának lezárultával
Az első próbák emléke ma is élénken él bennem. A kórus tagjai nagy tisztelettel és kíváncsisággal fogadtak. Rendkívül koncentráltak voltak, szinte minden mozdulatukban ott volt az elszántság: „Mondd, mit kérsz, és mi megpróbáljuk megcsinálni.”
Fontos volt számukra, hogy a kórus életben maradjon, tovább működjön, új lendületet kapjon. Mindannyian éreztük, hogy nagy a tét.
Először fel kellett térképeznem az együttes lehetőségeit: a hangterjedelmet, a szólamok egymáshoz való viszonyát, a szólamarányokat, a hangzás erősségeit és korlátait. Ismertem a korábbi repertoárt, hiszen magam is énekeltem a kórusban, és figyelemmel kísértem annak működését. A célom az volt, hogy az együttest olyan színvonalra emeljük, hogy a külföldi szerepléseken is megállja a helyét.
Ami már a kezdetekkor mélyen megérintett, az a kórustagok hatalmas akarata volt. Fontos volt számukra az együtt muzsikálás, a fellépés, a megmutatkozás öröme és mindenekelőtt a „zenecsinálás” szeretete. Ez az erő vitt bennünket előre.
Az első öt évben óriási fejlődésen ment keresztül az együttes. Sok energiát fordítottam a hangképzésre, az egységes hangzás kialakítására és az érzékeny muzsikálásra. A kórus olyan nagy művekben mutathatta meg tudását, mint Bárdos Lajos Jeremiás próféta könyörgése, amely különösen közel állt a szívemhez.
Később az együttes egyre inkább a könnyedebb műfajok felé szeretett volna fordulni. Ez számomra eleinte teljesen kívül esett a komfortzónámon, mégis belevágtam, mert éreztem, hogy a kórusnak örömet szerez. Nekem pedig több bátorságra, humorra és lazaságra volt szükségem hozzá. Így nemcsak a kórus változott az évek során, hanem én is: karnagyként és emberként egyaránt.
Sok felejthetetlen hangverseny emlékét viszem magammal. Ilyenek a virágvasárnapi koncertek, amelyeken a református közösség évről évre nagy szeretettel fogadott bennünket.
Különlegesek voltak a múzeumkerti évadzárók is, mert ezeken mutathatta meg leginkább a Vegyeskar, milyen sokoldalú. Örök emlék marad számomra a hetvenéves jubileumi gálakoncert, ahol Kodály Zoltán csodálatos kompozícióját, a Mátrai képeket vezényelhettem. És természetesen ott vannak a Góbé zenekarral közös koncertek, amelyeken együtt kalandozhattunk a világzene rejtelmeiben.
A kórustagok mindig tisztelettel fordultak felém. Néhányan eleinte nehezebben fogadták el a stílusomat és a zenéhez való viszonyomat, de idővel összecsiszolódtunk. A tagok szerették, ahogyan vezényeltem őket; szerettek – ahogy mondani szokták – „a kezemre énekelni”. A közönség soraiból is gyakran megszólítottak azzal, hogy milyen kifejezőek a mozdulataim.
A kapcsolatunk azonban nem ért véget a próbaterem ajtajában. Többen magánemberként is megkerestek a nehézségeikkel, én pedig barátként vagy mentálhigiénés szakemberként is igyekeztem hozzájárulni a jobb-létükhöz.
Sok türelmet és empátiát tanultam a közösségtől.
Arra is nagyon kellett figyelnem, hogyan kommunikálok, hiszen többen érzékenyen reagáltak egy-egy mondatra vagy helyzetre. Voltak ebből konfliktusaink, de tiszta és őszinte kommunikációval mindig sikerült feloldanunk őket.
Sokan segítették a munkámat az évek során. Kurucz Gergely társkarnagyként nemcsak a zenei munkában állt mellettem, hanem melegszívű történeteivel és konferálásával a koncertek hangulatához is sokat adott. Tóthné Ács Erika elnökként számtalan program megszervezését vállalta, Suhay Gabi az egyesület pénzügyeit tartotta kézben, Sipos Kinga pedig a kottatár gondozásával végzett nélkülözhetetlen munkát.
Hálával gondolok a szólamvezetőkre, akik összefogták és segítették saját szólamukat, valamint a médiafelelősünkre, aki a plakátok elkészítésével és a honlap szerkesztésével tette láthatóvá a kórus munkáját és eseményeit. De ugyanilyen fontos támogatást jelentettek azok a tagok is, akik a próbákon és a hangversenyeken a figyelmükkel, a tekintetükkel vagy egy-egy biztató mosollyal segítették a közös munkát.
Karnagyként a legnagyobb örömöt mindig maga a zenei folyamat jelentette. Az út, amely a szólampróbák első bizonytalan hangjaitól az együtt muzsikálásig vezetett. Ahogyan a kórustagok megengedték, hogy formáljam a darabot, és közösen eljussunk odáig, hogy a mű a koncerten úgy szólaljon meg, hogy elérjen az emberek szívéhez.
A próbákon és a színpadon az alázatot, a tiszta és őszinte hangot, valamint a közösség erejét igyekeztem képviselni.
Kodály Zoltán gondolata szerint „a zene mindenkié”.
Hiszem, hogy a zene egyszerre hat a testre, a lélekre és a szellemre. Olyan világokba képes elvezetni bennünket, amelyek szavakkal nem kifejezhetők. Mélyen megérint, megszólít, és az érzelmek teljes skáláján játszik velünk.
A vezénylés számomra a jelenlét legtisztább formája.
Amikor vezényelek, valóban a pillanatban vagyok. Semmi nem zökkent ki: a zene, a tekintetek, a lélegzetek és a mozdulatok megtartanak. Abban a pillanatban boldog vagyok.
Az elmúlt tíz év azonban nehézségeket is hozott. A kórus nem tudott kellőképpen megújulni: néhány új tag érkezett ugyan, de nem jöttek elegen fiatal, friss hangok. Ahogyan az együttes idősödött, úgy szűkült fokozatosan a hangterjedelme és csökkent a koncentrációs teherbírása. Megjelentek a betegségek, és több társunktól örökre el kellett búcsúznunk. Mindez egyre szűkebbre vonta zenei lehetőségeink határait. Olyan művekről kellett lemondanunk, amelyeket korábban még meg tudtunk szólaltatni.
Mégis együtt maradtunk, mert a kórustagokban továbbra is ott élt az éneklés vágya. Én pedig mélyen tisztelem őket ezért.
A továbblépés gondolata egy próba után vált bizonyossá bennem. Egy órán keresztül mindössze három-négy ütemet próbáltunk megszólaltatni. Elfogyott a türelmem, és megemeltem a hangomat. Méltatlannak éreztem a helyzetet – nem azért, mert nehéz volt a próba, hanem azért, mert senkit nem akartam megbántani.
A kórusban minden ember a legnagyobb tiszteletet érdemli, ezt pedig figyelemmel és kedvességgel kell megadni.
Ha azt érzem, hogy erre már nem vagyok képes úgy, ahogyan szeretném, akkor el kell tudnom menni.
Nehéz volt meghoznom ezt a döntést, hiszen az együtt töltött tíz év, a közös munka és az emberi kapcsolatok erősen kötnek ehhez a közösséghez. Mégis helyesnek érzem. Ami sokáig az öröm egyik legfontosabb forrása volt számomra, az az utóbbi időben egyre inkább munkává és teherré vált. Elérkezett az idő, hogy elengedjem.
Magammal viszem a szép koncertélményeket, a mosolyokat, a biztató tekinteteket és azt a sok támogatást, amelyet az évek során kaptam. Remélem, belőlem is marad valami a kórus életében: egy-egy mondat, amely segített jobban megérteni egy zenei folyamatot; egy szó vagy egy mosoly, amely valakit bátorított; egy mozdulat, amelyre jó volt énekelni.
A Dunaújvárosi Vegyeskarnak azt kívánom, hogy találják meg azok az új emberek, akik friss hangot, erőt és lendületet hoznak a közösség életébe. Kívánom, hogy még sokáig megmaradjon bennük az együtt éneklés vágya és a zene megformálásának, előadásának szeretete.
Ez a tíz év megtanított arra, hogy a karnagy nemcsak hangokat formál: embereket kapcsol össze, miközben a közös muzsikálásban maga is formálódik. Hálás vagyok a megélt tapasztalatokért.
Viszontlátásra Dunaújvárosi Vegyeskar!
Könyves Ágnes
